Egyszusz

 

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert...

 

A teljes szöveg megtalálható itt:


S.G. vízforralója - részlet egy készülő kötetből

 

A szöveg több száz alkotó művei közül kiemelve nyerte el 2019-ben a Cédrus Művészeti Alapítvány "Napút" kortárs irodalmi nívódíját.

 

S ki költő és szabad szeretne lenni, egy fényes kés előtt kiálthat-é:

(Der Wasserkocher der S.G.)

 

Amelyben

Kiderül

Hogy

Mi?

Hogy

Mi?

Hogy?

Mi?

 

Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, ama rendszeres, istenek befolyását tiltó-tagadó, szabad verselésben káromló ima praktizálásának okán, melyben mindig talált elegendő mennyiségű patetikus szomorkát és fájikát ahhoz, hogy végül az ég végtelen számlálhatatlanságának rémületoltára előtt térdre rogyva, s zokogva, középszerű és szánalmasan lusta létezésének fájdalmas beismerésére kényszerülhessen, s akkor is, ott is, még ki sem fújt, egy pillanat nem csitult, Viktor számára világossá vált, elvesztegette azt a kurva életet. Nőkre. Harminc. Évet. Odaadta nekik (beléjük tette, na) a teljes három évtizedet úgy, ahogy van, mit Sack und Pack, nem volt semmije, minden emlékét szétosztotta nőkről, nőknek, nőkbe. Bele.

 

Miért?

Avagy miért vannak miértek?

 

Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, és azt mondta: szeretem a temetéseket. Persze, hülyeség, inkább olyan magamagáért ámulattal félte magát azt a határolhatatlanul univerzális nincset, artikulálatlan szájból habogott, hátrahagyottak tűpárna-életének két végpontja közé napi rendszerességgel ledöfött gyötrelmet, tehát mégis nem-nincset, amit egy embermécses végső kialuvása okoz. Ja. Amúgy. Nem ezért, ennek nincs köze közvetlenül ehhez; a temetések sokkal életszerűbbek a szüléseknél, s mert az ember minél többet él, annál inkább munkának fogja fel az életet, úgy Viktor is, aki így e gondolt, elbúcsúztatni sokkal inkább, mint üdvözölni, elfeledni sokkal inkább, mint megtanulni, földbe tenni sokkal inkább, mint földből venni, elhunyni sokkal inkább, mint születni, nyugodni sokkal inkább, mint nyughatatlanni, oszlani sokkal inkább, mint gyarapodni látni szeretett (volna) embereket, csak épp ott voltak a nők legalább száz Kalpa óta, vagy mennyi. Igen, a Gőzölgő Nők. Ama nők, aLma (D. A.!) mindenkori nők. Nevezett és nevezetlen, olykor névtelen nők. Ama mindenkori kielégítetlen nők; vajon egy halott nő ki van elégülve?, épp ezt a szálat bogozta, mikor S.G. anyját figyelte a ravatalon. Vajon van-e egy utolsó sikoltás, van-e kegyelmesen enyhítő, minden munkát bevégezettnek beállító kishalál a nagyhalál előtt?, mielőtt örökre elernyednek az izmok, akarnak-e utolsó vággyal utolsót feszülni, feszüléshalál, feszülethalál, magukba szorítani valaki más feszületét, halálát, mi más okból állna be egyébiránt a merevedés a halál pillanatában?, keresztre feszítés egyenlő merevedés, értitek?, az utolsó szó jogát mélyen áron alul egy utolsó aktus jogára, jogarára (mert az díszesaranyfaszhatalomfaszfeszületfasz) váltani, teremteni valamit, hátha abban a teremtettben ott leszünk, túlélve a lejárt testet, túlélve, meghaladva önmagunkat. Ott állt a ravatalozóban, ahol valahogy hidegebb volt, mint kint, és S.G. anyját nézte, ahogy az a koporsóban

 

gőzölög1.

  

A teljes szöveg megtalálható itt: